Tigris 1 tank

 A Panzerkampfwagen VI, más néven Tiger (magyarul Tigris) ^{[j 1]} harckocsi  minden tekintetben a második világháborús német haditechnika-fejlesztési erőfeszítések mintapéldája. A típust először 1942 augusztusában vetették be Leningrádhoz közel, a Ladoga-tó térségében.

Később szinte az összes hadszíntéren megjelent: a keleti fronton, Észak-Afrikában, Olaszországban, Normandiában, harcolt az Ardennekben és Magyarországon is a Harmadik Birodalom 1945-ös kapitulációjáig. Védettségének és tűzerejének köszönhetően neve egybeforrt a legyőzhetetlenséggel. A szövetségesek főképp nagy teljesítményű, 8,8 cm-es lövege és vastag páncélzata miatt tartottak tőle. Bár harci cselekményei máig legendásak, műszakilag megbízhatatlan és lassú volt. A szövetségesek elsődlegesen leküzdendő harckocsijává lépett elő, a jármű gyenge pontjait azonban hamar kitapasztalták. A háború végére harctéri fölénye egyre csökkent, mivel a szövetségesek egyre hatékonyabb páncéltörő ágyúkat állítottak hadrendbe, valamint a legtöbbet a levegőből küzdötték le. 1945 elején már csak igen kis példányszámban volt szolgálatban, de még Berlin utcáin is harcolt az utolsó napokban.^{[j 2][f 1]}

A Tigris megjelenése óriási technikai versenyhez vezetett, mivel a szövetségesek nem rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyek a német nehézpáncélos leküzdéséhez alkalmasak lettek volna. Az amerikaiak az M4 Sherman harckocsit 1940-ben kezdték fejleszteni, 1942-ben állították rendszerbe, és a Tigris rögtön elavulttá tette. Ugyanígy jártak az angolok és a szovjetek valamennyi típusukkal. Megindult az erős páncélozottság és a nagy tűzerő utáni hajsza. A Shermant és a T–34-est egyre erősebb lövegekkel látták el. Kifejlesztették a Sherman Fireflyt kifejezetten a Tigris (később a Párduc) ellen, a szovjetek pedig a teljes löveges harcjármű-állományukat áttervezték és átalakították.

A németek nem exportálták egyik szövetséges országnak sem (saját részre is mindig kevés volt belőle), csak saját csapataikat szerelték fel a típussal. A Magyar Királyi Honvédség 10 darabot átvett 1944 őszén a Kárpátok védelmének erősítésére. A legtöbb példányt azonban az elháríthatatlan meghibásodások és az üzemanyaghiány miatt a személyzet felrobbantotta, a megmaradt 1–2 darabot pedig visszaadták a német csapatoknak.

Tervezés

Az alábbiakban gyakran előforduló VK betűjelzést 1938-tól használták a németek a tervezési megnevezésekhez, a Vollkettenkraftfahrzeug (lánctalpas gépjármű) rövidítése. A mögötte szereplő négy számjegyből az első kettő a tervezett tömeget mutatta, a második kettő a prototípus egyedi azonosítója. A zárójeles betű akkor került mögé, ha több cég tervezte/gyártotta ugyanazt a típust.

A Panzerkampfwagen VI (rövidítve Pz.Kpfw VI, még rövidebben Pz VI) egy Németországban, a II. világháború alatt kifejlesztett és alkalmazott nehézharckocsi volt. A Panzerkampfwagen VI ausf B kifejlesztése után Pz VI ausf^{[j 3]} A típusjelzést használtak, megnevezése Tiger I lett, megkülönböztetésül az ausf B változat Tiger II nevétől. Rendszeresítési száma Sd.Kfz.^{[j 4]} 181. Két fő változata (németül ausführung) került sorozatgyártásra, a H (ausf. H) és az E (ausf. E), de ezeken túlmenően több kisebb módosítást hajtottak végre a járműveken a gyártás során.

Prototípusok

Fejlesztését a PzKpfw IV-gyel egyenrangú, illetve annál jobb szövetséges és főleg szovjet harckocsik teljesítményének felülmúlása motiválta. A németek 1940 májusában indították el nehézharckocsi-programjaikat, VK3001 (H), VK3001 (DB) és VK3001 (P) mellett a 65 tonnás VK6501 tervezése is elkezdődött.^{[j 5]} A VK6501 jelentősége az, hogy ehhez fejlesztették ki a később a VK4501-hez felhasznált futóműtípust.

A Pz IV váltótípusát a Henschel és MAN cégek tervezték Dw 2 fedőnéven (Durchbruchswagen = áttörő jármű).^{[j 6]} A tervezéskor a Porsche-féle elképzelés és a Guderian-féle követelmények ütköztek: az előbbi nagy védettségű és tűzerejű járműveket képzelt el, amelyeknél a mozgékonyság csak kompromisszumos feltétel, míg az utóbbi nagy tűzerejű és mozgékony harckocsikat szorgalmazott, akár a védettség rovására. Hitler Porsche elképzelését támogatta, amelynek eredménye később a VK10001-projekt, a 120 tonnás Mammoth és a Maus lett.

A Henschel-projektet a VK6501 miatt leállították, amikor még csak a páncéltest egy prototípusát gyártották le. A VK6501 tervezését is félbeszakították, s ennek leállítása után már meghívásos pályázatot hirdettek, amelyben a Daimler–Benz, a MAN, a Henschel és a Porsche cégek vettek részt. A koncepciók elkészülte után a Porsche és a Henschel kapott lehetőséget a prototípus építésére. A pályázati kiírás eredetileg 30 tonnás közepes harckocsiról szólt.

A VK3001 (P) a Porsche cégre jellemző módon újításokkal és a hagyományostól eltérő megoldásokkal szolgált. Átvették a VK6501-hez tervezett hét, közepes méretű futógörgős futóművet, amelyet hosszanti torziós rugókkal függesztettek az alvázra. Vegyes benzin-elektromos üzemű hajtást építettek bele, amelyben a benzinmotor elektromos áramot termelt, és az ezzel ellátott két elektromotor forgatta a kétoldali lánchajtókereket külön-külön. Ezzel megspórolták a differenciálművet, helyet takarítottak meg a páncéltestben, és nem utolsósorban a kormánymű is jelentősen egyszerűsödött. A benzin-elektromos hibrid azonban nagyon rossz hatásfokkal működött.

VK 3001 (DB)

A VK3001 (DB), a Daimler-Benz tervezetének különlegessége szintén motorjában, az MB-507 jelű, M-71 repülőgépmotorból átalakított dízelüzemű aggregátban volt. Ez egy nagy nyomatékú, alacsony fordulatú motor volt, amellyel a terepjáró képesség is lényegesen javult, ezenkívül jelentősen csökkent a tűzveszély. A Daimler–Benz tervezésben a torziós rugókat külső tekercsrugókra cserélték, amivel növekedett a belső tér. A kormánymű távirányítható volt, így a vezető a toronyban is tartózkodhatott. A VK3002 (DB) példány teljes tömege 34,5 tonna volt, sebessége pedig 54 km/h.^{[f 2]}

VK 3002 (M)

A VK3002 (M), a MAN prototípusa már a tervezési fázisban jóval túlszaladt az előirányzaton, végleges tömege 30 tonna helyett 43,7 tonna lett. Eleinte a Daimler-Benz tervezetét választották a közepes harckocsi továbbfejlesztésének alapjául, azonban támogatója, Fritz Todt halála után Albert Speer már nem volt képes megakadályozni a MAN kiválasztását, arra hivatkozva, hogy a gyártás mihamarabbi beindítása az elsődleges szempont.^{[f 3]} Az 1941-es események azonban felülírták a 3001-es tendert, így a MAN-modell sem lett Tigrissé, ám a VK3001 különböző elképzelései a Párduc harckocsi kifejlesztésének is alapját képezték, és ebben megint szerepet játszott a MAN majdnem győztes, de végül elutasított VK3001 (M) prototípusa, valamint a Daimler-Benz dízelmotorja is újra szóba került.

VK 3001 (H)

A VK3001 (H), a Henschel-verzió hagyományos formákat és elveket követett, a harckocsitest a Pz IV-hez hasonlított. Itt is átvették a VK6501 futóművének ötletét, átalakítva azt a nagyméretű, átlapolt futógörgőkkel. Ez a modell 30 mm-es homlokpáncélt kapott, amely már a tervezéskor elavulttá tette. A löveg sem volt kielégítő. A VK3001 (H) harckocsihoz tervezett fegyver a Pz IV-es lövege volt, a 7,5 cm-es KwK 40 L/43 harckocsiágyú. A Pz IV-esek ekkor leggyakrabban használatos L/24-es modelljeinek alacsony csőtorkolati sebessége 385 m/s volt, amellyel a 45 mm-es döntött páncélzatot szerencsés esetben is csak közvetlen közelről lehetett leküzdeni. Az L/43 űrmérethossz némiképp javított a páncéltörő képességen, de a kiírásnak – és Hitler azon elvárásának, hogy az új harckocsinak még évekig fölényben kell lenni az ellenséges harckocsikkal szemben – nem felelt meg. Az elkészült két darab alvázat a Panzerjäger 12,8 Selbstfahrlafette („Stubborn/Sturer Emil”) páncélvadászokhoz használták fel.

VK4501 (H) és VK4501 (P)

Az eredeti pályázati kiírást 1941-ben felülírták. Egy 1941. november 20-án zsákmányolt T–34 harckocsi vizsgálatával kiderítették, hogy egyik cég harckocsija sem lenne alkalmas annak leküzdésére. A VK3001-es és VK3601-es programokat napokon belül félbeszakították, hogy az új ismeretek birtokában új irányelveket adhassanak.^{[j 7]} Az új pályázat már arról szólt, hogy a harckocsinak 1500 méteres távolságról 100 mm-es páncélzatot kell leküzdeni, és 45 tonnás súlyhatárt írtak elő. Hitler személy szerint elvárta, hogy az új harckocsi ne csak a bemutatás pillanatában, de még éveken keresztül legyőzhetetlen fegyver legyen. Az új projektnek a VK4501 (H) és VK4501 (P) neveket adták. Fedőneve Tiger Model E volt.^{[f 4]}

Ettől kezdve – mivel új löveg fejlesztésére nem volt idő –, a rendelkezésre álló harckocsiágyú határolta be a lehetőségeket. A FlaK^{[j 8]} 18 lövegből fejlesztett KwK^{[j 9]} 36 átépítésével létrehozták a Flak18/36 típusú, röviden újra csak KwK 36 néven rendszeresített 8,8 cm-es löveget. E löveg legnagyobb csőtorkolati sebessége 930 m/s volt, és 2000 méterről átütötte a T–34 harckocsi (30°-ban döntött, 45 mm-es) páncélját. Elektromos elsütőszerkezettel látták el, valamint csőszájfékkel és hidraulikus lengéscsillapítókkal csökkentették a hátrasiklást.

A KwK36-os azonban olyan nagy tömegű volt, hogy a tornyot is átépítették hozzá, a nagyobb toronyhoz nagyobb harckocsi kellett – a Henschel-modell végül az előírt 45 tonna helyett 56 tonnás lett. A Henschel VK4501 (H) modelljét egyszerűbb volt iparszerűen előállítani, ezenkívül a Porsche-modell tornya nem készült el határidőre, ezért a Henschel-modellt fogadták el, függetlenül attól, hogy a kiírásnak sem a tömeg, sem a mozgékonyság tekintetében nem tudott megfelelni, a nagy tömeghez tervezett futóművéről pedig a használat során derült ki számos problémás részlet. Az 1942-ben bemutatott korai Tigris-modell egyértelműen átmeneti típusnak készült, de „befagyott”, mert kezdetben hatalmas sikereket arattak a harcmezőkön és később a harckocsitervezési koncepció is átalakult. A későbbi tervezésű harckocsik vagy még nagyobbak lettek, mint a Tigris („Királytigris”), vagy mozgékonyabbak („Párduc”).

A Tigris alapvető változatai

A tervezés kétirányúságából és az eltérő koncepciókból adódóan a Pz VI harckocsi eleve két változattal kezdte a történetét, a Leopárd (VK4501 (P) és a Pz.Kpfw. VI (H) Tigris nevűekkel.

Ferdinand Porsche VK4501 (P) prototípusa eredetileg a Leopárd nevet kapta, majd a Henschel Tigrise után a Porsche Tiger (PzKpfw VI Ausf. P) néven emlegették. Ebből 92 darabot rendeltek, később ezekből alakították ki a Ferdinand harckocsivadászt. A Ferdinandokat rendszerbeállításuk után nem sokkal visszarendelték, mert nem rendelkeztek élőerő leküzdésére alkalmas másodlagos fegyverzettel, ami miatt az ellenséges gyalogság részéről könnyen leküzdhetővé vált, a 92 darabból csak 48 maradt meg. A géppuskával ellátott változat az Elephant lett.

A háború elején indult tervezés nem tette lehetővé az alkalmazásáig szerzett harctéri tapasztalatok teljes körű hasznosítását. Ezért, valamint a gyártás egyszerűsítésének céljából a testet és a tornyot is függőleges páncéllemezekből készítették, amely nem volt előnyös, de mivel a lemezek vastagsága nagyon nagy volt, így is elég védelmet nyújtott a legtöbb ellenséges löveg ellen. Ebben az időben a háború legerősebb páncélosa volt, 8,8 cm-es lövege megfelelő tűzerőt képviselt ellenfeleivel szemben azok hatótávolságán kívül is. Tervezési hibának tekintendő azonban a 8,8 cm-es KwK löveg alkalmazása, mivel a közel azonos páncéltörő képességgel rendelkező 7,5 cm-es L/70-es űrmérethosszú KwK 42 löveg több tonnával könnyebb volt, a 7,5 cm-es lőszer tárolására jóval kisebb hely szükséges (vagy több fér el ugyanakkora helyen), ráadásul tűzgyorsasága már csak azért is nagyobb, mert a töltőkezelőnek jóval kisebb súlyt kell emelgetnie. A 8,8-as KwK36 páncéltörő képessége 2000 méteren 110 mm volt, míg a 7,5 cm-es KwK 42 ugyanezen a távolságon 106 mm-es eredményt ért el (adatok 30°-os becsapódási szög esetén). Ezért a 8,8 cm-es L/56 KwK 36 löveg alkalmazása stratégiai hibának bizonyult.

Nagy hátrányt jelentett a jármű nagy tömege és az, hogy ekkoriban nem állt a németek rendelkezésére megfelelő teljesítményű dízelmotor (illetve a dízelmotoros Porsche-változatot elvetették, valamint a Maybach-motorok gyakorlatilag egyeduralmat élveztek a német hadipiacon). Ezért a benzinüzemű Maybach-motorokból választottak (HL 210 P45), melynek hatalmas fogyasztása miatt kicsi lett a hatótávolsága. A motor alacsony fajlagos teljesítménye következtében a túlterheltség miatt gyakran meghibásodott, illetve a meghajtórendszer egyéb elemeivel is rendszeres problémák merültek fel. A torony alacsony fordulási sebessége is problémát jelentett harc közben. Széles lánctalpai miatt vasúton való szállítása is körülményes volt: vagonírozás előtt a vasúti szállításra kifejlesztett lánctalpakra kellett lecserélni azt, illetve a futógörgők külső sorát is le kellett szerelni. Műszaki problémái ellenére – ha minden rendszere működött – hatékony fegyvernek bizonyult, amelyet a szövetséges erők is elismertek és rettegtek. Megsemmisítése a szövetséges közepes harckocsik számára csak hátulról volt lehetséges mert ott csak 60 mm volt a páncél vastagsága, de ehhez meg kellett kerülniük a tankot, ezért egy Tigris megsemmisítéséhez 5–6 darab M4 Sherman elvesztésével kellett számolniuk. A németek legtöbb veszteségét műszaki probléma, illetve üzemanyaghiány okozta, továbbá a sérült tankok vontatása nehezen volt megoldható, legtöbbször csak két másik Tigris boldogult el vele, vagy legalább három közepes harckocsi. Ha nem tudták elvontatni, a személyzet elhagyta és felrobbantotta a járműveket. A Tigris gyártását 1944 júniusában fejezték be, 1355 darab készült belőle.

A gyalogság számára hegyvidéken vagy városokban a felső 20 mm-es páncéllemez vált célponttá, melyet bármilyen rendszeresített kézi páncéltörő eszközzel leküzdhettek.

Minden hátránya mellett a Tigris harckocsi – figyelembe véve azt a körülményt, hogy a tervezés megrendelésétől a sorozatgyártásig összesen kilenc hónap telt el – a lehetőségekhez képest kiemelkedően jó konstrukció volt.