Tigris 2 tank

A Panzerkampfwagen VI Ausf. B német nehézharckocsi, amelyet a második világháborúban a PzKpfw VI  Tiger I  és a PzKpfw V Panther tapasztalatai alapján fejlesztettek ki. Ismert még Tiger (Tigris) II, vagy Königstiger („Királytigris”) néven is. Az utóbbit a szövetséges (amerikai és brit) katonák által használt Royal Tiger vagy King Tiger után. A Königstiger a Kingtiger fordítása, de németül a bengáli tigris neve, és a német hadsereg hivatalosan sohasem használta. Német katonai jelölése Sd.Kfz. 182

A fejlesztés története

A Királytigris kifejlesztése egészen 1941 május 26-ig vezethető vissza, ekkor döntöttek a 35–45 tonna kategóriájú nehéz harckocsik fejlesztési ütemének felgyorsítása mellett. A Barbarossa hadművelet tapasztalatai további lendületet adtak a programnak, amellyel a Henschel, a Porsche GmbH, valamint a Krupp vállalatot bízták meg. Utóbbi cégnek a Flak 41 légvédelmi löveg önjáró változatának elkészítése volt a feladata. A Porsche a korábbi VK4501(P) modell alvázát és erőátviteli rendszerét vette alapul, a felépítmény kialakításán és a lövegtorony elhelyezésén viszont változtattak, okulva a Pz V és Pz VI típusok összehasonlításából, többnyire döntött páncélzattal látták el a korábbi függőleges páncélborítás helyett. Végül a VK4503(H) terveit fogadták el, ezek közül az első 50 példányt a Krupp által megkonstruált lövegtoronnyal szerelték fel, ennek gyártását azonban törölték, miután kiderült, hogy az íves lövegpajzs úgy térítette el az ellenséges lövedékeket, hogy azok a lövegtorony és a törzs találkozásánál csapódtak be. A Krupp vállalat tervezőmérnökei ezért egy új lövegtoronnyal álltak elő, amely elődjénél jobb védelmet biztosított, továbbá a tágasabb belső tér miatt a lőszer javadalmazást 6 darab lőszerrel egészítették ki.^[1]

A gyártásra kerülő Henschel-féle Tigris változat – neve ellenére – inkább a Párduc leszármazottjának tekinthető, mintsem a Tigris I harckocsi továbbfejlesztett változatának. A tervezőmérnökök ugyanis felismerték, hogy a gyártási folyamatok szabványosítása komoly előnyökkel jár, ezért megpróbálták összehangolni a Párduc és a Királytigris alkatrészeinek gyártását. Például a vezető és a rádiós búvónyílásai megegyeztek, és a két harckocsi páncéltestének kialakítása is nagyon hasonló volt.

1944 januárja és 1945 márciusa között összesen 492 darab Királytigrist gyártottak. A termelés üteme 1944 augusztusában érte el a maximumot, ezidőtájt 94 példány gördült le a gyártósorról. A legtöbb egyszerre hadra fogható Királytigris 1944 szeptemberében 226 darab volt. Az előirányzat szerint eredetileg a német gyáraknak összesen 1500 Királytigrist kellett volna legyártaniuk, ám ez meghiúsult, mivel a szövetséges légierő gyakorlatilag porrá zúzta a német infrastruktúrát, és az ipari komplexumokban is komoly károkat tettek. Az 1944 szeptember 22 és október 7-e között végrehajtott szövetséges légitámadások során a kasseli harckocsigyár 95%-a megsemmisült.^[2]

A gyártósorról 1944 január és szeptember között legördülő Királytigriseket - az első három prototípus kivételével - zimmeritbevonattal látták el, amely a mágneses aknák feltapadását akadályozta meg. Néhány járművet mélyvízi átkelésre alkalmassá tettek, de erre főként kísérleti célok miatt került sor. Mindemellett a gyártási időszak alatt folyamatos változtatásokat eszközöltek, hogy javítsanak a típus harcértékén, ám ezek a módosítások összességében nem befolyásolták számottevően a harckocsi küllemét és teljesítményét.

Mechanikai problémák

A Tigris II-eseket a gyárból azonnal a frontra küldték, ahol hamarosan kiderült, a gyártás utáni tesztek és az előzetes vizsgálatok elhagyása számos technikai következménnyel járt. A kormányberendezés tönkrement a jármű súlya miatt, ráadásul a motor hajlamos volt a túlmelegedésre és meghibásodásokra, ezenfelül a benzinmotor fogyasztása is magasabb volt a dízelüzemű változatokhoz képest. Ahogyan a Henschel & Sohn főtervezője, Erwin Adlers is megemlítette, „A meghibásodásokat annak a ténynek tulajdoníthatjuk, hogy a Tigris II a teszteredmények hasznosítása nélkül került sorozatgyártásra.”

Tűzerő

A Tigris II-t a második világháború egyik legerősebb páncéltörő fegyverével, a 8,8 cm-es KwK 43 L/71 löveggel szerelték fel, amely valamennyi amerikai, brit és szovjet harckocsit képes volt megsemmisíteni 1000–2000 méter távolságból. A cső hosszúsága elérte az 6248 mm-t, így a lövedék több ideig állt kölcsönhatásban a lőporgázzal, ez magasabb torkolati sebességet és jobb páncéltörő képességet biztosított. A harckocsi összesen 86 darab lőszert vihetett magával, ebből 22 a lövegtorony hátuljában, további 48 pedig a törzs belső oldala mentén került elhelyezésre.

• Az adatok 30°-os becsapódási szög esetén érvényesek. Harcászati körülmények között a páncéltörő lövedékek többsége ennél gyengébb teljesítményt nyújt, hiszen a becsapódási szögek is eltérnek a teszteken idealizált körülményektől.

Puszta tűzerő alapján a Királytigris akár 3500 m-es távolságból is meg tudta semmisíteni a Churchill, T-34/85, Cromwell illetve Sherman harckocsikat, ám az alacsonyabb találati valószínűségből adódóan ehhez legalább négy-öt lőszer felhasználására volt szükség. Takarékossági okokból ezért a legénység általában megvárta, míg az ellenséges harcjármű 2000 m-es távolságon belülre ér, így egy-két lövéssel is könnyedén elpusztíthatták az ellenséges páncélost, amely még abból a távolságból sem vehette fel a küzdelmet vele. Akadtak azonban olyan páncélos ászok, akik nem követték ezt a gyakorlatot, és nagyobb távolságból is kielégitő találati arányt értek el.

PzGr. 39/43

Szélsapkás páncéltörő gránát

Ez volt a német páncélos fegyvernem hagyományos és legnagyobb mennyiségben alkalmazott páncéltörő lőszere. A löveghez rendelkezésre álló muníció mintegy felét az utóbbi lőszerváltozat tette ki.

PzGr. 40/43

Volfrám-karbid-magvas páncéltörő gránát

A 8,8 cm-es harckocsiágyú a PzGr.40 típusú volfrám-karbid-magvas páncéltörő lőszerrel volt a leghatékonyabb, ám 1943 végén ezt a lőszerfajtát már nem gyártották tovább, mivel a volfrámra mint ötvözőanyagra az alkatrészek és szerszámgépek gyártásához is szükség volt. 1944-ben a volfrám-karbid-magvas páncéltörő lőszerből már csak nagyon kevés mennyiség jutott el a páncélos alakulatokhoz, felhasználásukat pedig csak a legerősebben védett célok ellen engedélyezték.

Másodlagos fegyverzet

A fegyverrendszer részét képezte két MG 34-es 7,92 mm-es géppuska, amelyek a gyalogság ellen nyújtottak védelmet. Ezek közül egyet a frontpáncélba süllyesztett gömbcsuklós foglalatba, egyet pedig a lövegcsővel párhuzamosítva szereltek be. A két fegyverhez összesen 5850 lőszert málháztak.

Mozgékonyság

A Tigris II mozgatásáról ugyanaz a 700 lóerő teljesítményű Maybach HL 230 P30 típusú benzinmotor gondoskodott, amely a Párduc harckocsit is mozgásra bírta, ez azonban nehezen tudott megbirkózni a 70 tonnás monstrum hatalmas tömegével. 10 LE/t fajlagos teljesítményének köszönhetően országúton maximum 38 km/h, míg terepen 17 km/h sebességgel tudott haladni. Az erőátviteli rendszer részét képezte a Maybach OLVAR EG 40 12 16 B típusú sebességváltó is, amelyet a Henschel új L 801-es kormányműrendszere egészített ki, ez lehetővé tette, hogy a nehézharckocsi a tengelye körül is meg tudjon fordulni. Hasonlóan a Tigris I-es harckocsihoz, a Királytigris felfüggesztése is átlapolt futógörgőkből állt, a krónikus kaucsukhiány miatt azonban elálltak a gumibevonatú futógörgők alkalmazásától, ezeket rugalmas acélból készült abroncsokkal igyekeztek kiváltani. Mivel a harckocsi túl széles volt ahhoz, hogy hagyományos német vasúti platókocsin lehessen szállítani, ezért a konstruktőrök kétfajta lánctalpváltozat rendszeresítése mellett döntöttek. Az első típus 660 mm széles volt, ezt a harckocsi szállítása során szerelték fel, egyéb esetben pedig a hagyományos 800 mm-es szélességű lánctalpakat használták.

A Tigris II harckocsik hatalmas össztömegüknek köszönhetően a legtöbb Kelet- és Nyugat-európai hídon nem kelhettek át, ezért előre megtervezett útvonalakon kellett haladniuk, ami jelentős harcászati hátrányt jelentett. Emellett a típus hajlamos volt a műszaki meghibásodásokra. A motor egyszerűen túl gyenge volt ahhoz hogy megfelelő menettulajdonságot biztosítson a német páncélosszörnyeteg számára. Ráadásul az ötvözőanyagok hiánya miatt az alkatrészek minősége 1944 és 1945 között sokat romlott ami műszaki hibákhoz vezetett.

Páncélzat

A Királytigris volt a második világháborús német harckocsifejlesztés csúcspontja, és akárcsak elődje, a Panther, rendelkezett a modern harckocsik minden lényeges tulajdonságával. Fontos újítás volt a döntött páncél, amelyet korábban a szovjet T–34-esnél sikerrel alkalmaztak. Ez hatékonyabb védelmet nyújtott a becsapódó lövedékek ellen, mint a PzKpfw IV, vagy a Tiger I esetében használt függőleges változat.

A Tigris II páncélzata papíron nagyon erős volt, ám a valóságban itt is közrejátszott a nyersanyaghiány. Megfelelő ötvözőanyagok híján ugyanis a páncélzat törékenyebbé vált, különösen a hegesztési varratok mentén. Ennek ellenére 150 és 180 mm vastag homlokpáncélját a legtöbb ellenséges páncélos képtelen volt átlőni, viszont oldal- és farpáncélzatát az 1944-ben rendszeresített szövetséges harckocsik (például Sherman Firefly, M26 Pershing, ISZ–2), páncélvadászok ( M18 Hellcat, M36 Jackson, SZU–100) és páncéltörő ágyúk át tudták törni. Repülőgépfedélzeti fegyverekkel és bombákkal, továbbá tüzérségi tűzzel szintén elpusztítható volt, mégis a legtöbb járművet a hajtáslánc túlterheltségéből adódó szinte folyamatos műszaki meghibásodások miatt kellett felrobbantva hátrahagynia a kezelőszemélyzetnek.

Királytigris a harcokban

A Tigris II megérdemelt hírnévre tett szert a harcmezőn, amelyet nagyerejű páncéltörő lövegének és erős védőpáncélzatának köszönhetett, mivel azonban csak a háború utolsó előtti évében és csak kis mennyiségben rendszeresítették, jelentősége a harcokban csekély maradt.

Az Ardenneki offenzíva

Az Ardenneki offenzíva volt a legutolsó nagyobb volumenű támadás, amellyel a németek megpróbálták magukhoz ragadni a hadászati kezdeményezést a Nyugati fronton. A hadműveletekben az 501. zászlóalj és az 506. SS zászlóalj 52 db királytigrise is részt vett, ám a sűrű Ardenneki erdőségek, valamint a keskeny utak miatt a típus csak korlátozottan volt alkalmas az ehhez hasonló, támadó hadműveletekre. A nehéz páncélosok lomhasága miatt Peiper úgy döntött, hogy harccsoportjának élére inkább a megbízhatóbb és mozgékonyabb Pz IV és Pz V-es harckocsikat állítja, míg a nehezebb Tigris II-eseknek a páncélososzlop végén haladva kellett felvenni a támadóék iramát. A nehézpáncélosoknak azonban csak akkor sikerült beérniük Peiper egységeit, amikor 1944 december 20-án Stoumont körül megállították az előrenyomulásukat. Másnap a szövetségesek La Gleize-nél bekerítették a harccsoportot. December 24-ére az alakulatnak nem maradt üzemanyag és benzin utánpótlása, ezért 35 harckocsit - köztük 6 királytigrist - kénytelenek voltak felrobbantani, hogy ne kerülhessenek a szövetségesek kezére. A hadjárat alatt összesen 20 királytigris veszett oda, de ebből csak 5 olyan harckocsi volt, amelyik a szövetségesek fegyvereinek esett áldozatul.